Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme.
MIT TESZEL?
Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.
Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye.
Trixie nem tud apja sötét múltjáról – egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is.
Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?"
Hűha. Olvasás után nagyjából ennyi jutott eszembe a könyvről. Mióta A nővérem húgát olvastam az írónőtől, tudtam, hogy nem az lesz az utolsó. És persze így is lett, azóta ez a negyedik könyvem tőle, és egyiket sem bántam meg.
Jodi Picoult nevéről már sokan hallhattak, és ha könyvekhez nem is, de ahhoz mindenképp tudják kötni, hogy mindig valami olyan témát választ, amiben az olvasó társadalmilag érintett, minden szava tömény igazság és abszolút elgondolkodtató.
A tizedik kör sem volt másmilyen, sőt talán kijelenthetem, hogy az egyik legdurvább az írónőtől, legalábbis azok közül, amelyeket én olvastam.
Nagyon sok témát érint, nem marad meg egynél. Megjelenik benne a család szerepe, a szülők-gyerek kapcsolat, milyen érzés évek múltán látni, hogy az újszülöttből már majdnem felnőtt vált. A fülszövegben is megtalálható nemi erőszak is felvetődik a könyvben, tetteink következményének vállalása, a megcsalás kérdése, bemutatja, hogyan változik meg mindkét fél egy házasság hatására. Azonban a gyilkosság és az öngyilkosság is sokszor előkerül. Már csak a felsoroltakból is látszik, mennyire sok mindent rejt a regény.
Az írónő mindig tartogatott számunkra valami újat. Újabb fordulatot, újabb szemszöget, újabb nézőpontot.
Szívbemarkoló és csodálatos regény a maga módján. Ahogy a kendőzetlen igazságot elénk tárja... Az valami félelmetes. Nem tudom elégszer hangoztatni, mennyire zseniális írónő. De azt is meg kell mondanom, hogy annyira nehéz történeteket ír, hogy azoktól érzelmileg nehéz szabadulni. Egyszerre mindig csak egyet-egyet ajánlok kézbe venni, fél évvel, vagy akár évekkel a regényei között, mert lelkileg annyira megterheli az olvasóját.
Elengedhetetlen kelléke egy Jodi Picoult könyvnek a nyomozás és a bírósági tárgyalás. Bár az utóbbiból most nem volt annyi jelenet, mint mondjuk az Apró csodákban, mégis megjelent a rendőrség és fontos szerepet kapott a regényben. Először a nemi erőszak kapcsán próbálják felderíteni az igazságot, majd egy gyilkosság is a hatókörükbe kerül.
Fordulatot fordulat követ egészen a végéig.
Azonban be kell vallanom, néhányszor le kellett tennem. Idő kell ahhoz, hogy ez a történet az olvasó lelkében gyökeret verjen. Nem egy olyan olvasmány, amelyet egy kellemes és csendes délután alatt el lehet olvasni. Hagyni kell magunknak időt, hogy az egész leülepedhessen, minden szava és oldala.
Nagyon színessé és egyedivé tették a regényt, a Daniel Stone által rajzolt képregényrészletek, amelyek egy Dante-beli utazásra hívnak bennünket, erről is kapta a nevét maga a regény.
Mégis ami az előnye volt, az kicsit a hátránya is. Valamennyire úgy éreztem, hogy bár nagyon sok témát boncolgat, ezek nem nagyon tudtak kiteljesedni. Mindegyikből volt egy kicsi, nem tudnék kiemelni külön egyet. És míg az egész szépen lassan bontakozott ki, a legvégén hirtelen zárlatot olvashatunk, mintha elvágták volna a történet végét, mert túl hosszúnak bizonyult, alig negyed oldal maradt annak lekerekítésére és lezárására. Ennek következtében bennem maradtak megválaszolatlan kérdések.
De ezektől függetlenül nem csalódtam Jodi Picoultban, és véleményem szerint A tizedik kör az eddigi Picoult-olvasmányaim közül az egyik legsúlyosabb lelkileg.
Karakterek:
Eleinte egy kedves, szerető, tökéletes család képe jelenik meg a lelki szemeink előtt, de hamar megláthatjuk az egyes hibáikat. Daniel, a túlféltő apa, aki hatalmasat változott a házasság és az apaság után. Szinte egyedül neveli a lányát. Közben sokszor előjön az ő családi háttere és múltja is. Laura, az édesanya, az egyetemi professzor, akinek az egyik leglátogatottabb és legkedveltebb az órája az egész campuson. De ennek ellenére a családban nem tölti be a mintaanya szerepét. Sokat van el hazulról, ez pedig félrelépéshez is vezetett. Bevallom, kettejük közül inkább az apukával szimpatizáltam, nálam a megcsalás, a hűtlenség nagyon nagy bűn, nem mondom, hogy megbocsáthatatlan, de örök sebet ejt. A kérdés, hogy ezt kettejüknek sikerül-e megoldaniuk, ott lebeg végig a regényben. Azonban aki rajtuk is túltesz, az a lányuk. Trixie. Eleinte az általam felállított normális tinédzser képet alkottam meg róla, de hamar kiderült, hogy ez mégis inkább a világ szerinti norma. Az írónő nem sok jó tulajdonsággal ruházta fel a lányt, így nem is tudtam megkedvelni. Az ő viselkedése eredhet abból is, hogy kevés időt töltött az édesanyjával, vagy hogy az apja néhol még a széltől is óvta. Ám ami nekem a legjobban unszimpatikus volt benne, hogy nem vállalta a tetteinek a következményét, viszont egy tizenévestől már elvárható lenne, hogy ilyen helyzetekben ne a szülei lába mögött bujkáljon. És bár tényleg tinédzser, mégis sokszor meggondolatlan, éretlen döntéseket hozott, emiatt nem is tudtam vele rendesen azonosulni.
Borító:
Szerintem passzol a regény hangulatához. A sötét, a szürke dominál inkább rajta, de ez nem egy életvidám regény. Az eredetiben leginkább a piros a főszín, az árnyalatok világosabbak, amelyek bár szép kompozíciót alkotnak, a történethez mégsem illik annyira, mint a magyar változat. Szerintem nagyon eltalálták.
Összességében:
Jodi Picoult neve nálam már kapcsolódik egy sokszor lelkileg nehéz, elgondolkodtató, teljesen egyedi történethez. A tizedik kör az egyik legkeményebb olvasmány volt az eddigiek során. Aki most ismerkedne még az írónővel, nem ajánlom, hogy ezt a regényét vegye először kézbe, ugyanis talán az egyik legfélelmetesebb, ahogy könyörtelenül bemutatja a kendőzetlen igazságot.
Nagyon szerettem, nem csalódtam az írónőben. Sok témát feszeget négyszáz oldal alatt, nem tudnék egy valamit kiemelni, olyan sok mindenről szól ez a regény, de ezt néha azonban kicsit visszásnak éreztem.
Olyan könyvmolyoknak ajánlanám, akiknek erős a szívük, ugyanis ez a könyv sokszor sokkolja az olvasóját ilyen, vagy olyan esetben.
Oldalszám: 400
Jodi Picoult nevéről már sokan hallhattak, és ha könyvekhez nem is, de ahhoz mindenképp tudják kötni, hogy mindig valami olyan témát választ, amiben az olvasó társadalmilag érintett, minden szava tömény igazság és abszolút elgondolkodtató.
A tizedik kör sem volt másmilyen, sőt talán kijelenthetem, hogy az egyik legdurvább az írónőtől, legalábbis azok közül, amelyeket én olvastam.
Nagyon sok témát érint, nem marad meg egynél. Megjelenik benne a család szerepe, a szülők-gyerek kapcsolat, milyen érzés évek múltán látni, hogy az újszülöttből már majdnem felnőtt vált. A fülszövegben is megtalálható nemi erőszak is felvetődik a könyvben, tetteink következményének vállalása, a megcsalás kérdése, bemutatja, hogyan változik meg mindkét fél egy házasság hatására. Azonban a gyilkosság és az öngyilkosság is sokszor előkerül. Már csak a felsoroltakból is látszik, mennyire sok mindent rejt a regény.
Az írónő mindig tartogatott számunkra valami újat. Újabb fordulatot, újabb szemszöget, újabb nézőpontot.
Szívbemarkoló és csodálatos regény a maga módján. Ahogy a kendőzetlen igazságot elénk tárja... Az valami félelmetes. Nem tudom elégszer hangoztatni, mennyire zseniális írónő. De azt is meg kell mondanom, hogy annyira nehéz történeteket ír, hogy azoktól érzelmileg nehéz szabadulni. Egyszerre mindig csak egyet-egyet ajánlok kézbe venni, fél évvel, vagy akár évekkel a regényei között, mert lelkileg annyira megterheli az olvasóját.
Elengedhetetlen kelléke egy Jodi Picoult könyvnek a nyomozás és a bírósági tárgyalás. Bár az utóbbiból most nem volt annyi jelenet, mint mondjuk az Apró csodákban, mégis megjelent a rendőrség és fontos szerepet kapott a regényben. Először a nemi erőszak kapcsán próbálják felderíteni az igazságot, majd egy gyilkosság is a hatókörükbe kerül.
Fordulatot fordulat követ egészen a végéig.
Azonban be kell vallanom, néhányszor le kellett tennem. Idő kell ahhoz, hogy ez a történet az olvasó lelkében gyökeret verjen. Nem egy olyan olvasmány, amelyet egy kellemes és csendes délután alatt el lehet olvasni. Hagyni kell magunknak időt, hogy az egész leülepedhessen, minden szava és oldala.
Nagyon színessé és egyedivé tették a regényt, a Daniel Stone által rajzolt képregényrészletek, amelyek egy Dante-beli utazásra hívnak bennünket, erről is kapta a nevét maga a regény.
"Ha a szerelem belép a képbe, hajlamos elmosni a határt jó és rossz között."
Mégis ami az előnye volt, az kicsit a hátránya is. Valamennyire úgy éreztem, hogy bár nagyon sok témát boncolgat, ezek nem nagyon tudtak kiteljesedni. Mindegyikből volt egy kicsi, nem tudnék kiemelni külön egyet. És míg az egész szépen lassan bontakozott ki, a legvégén hirtelen zárlatot olvashatunk, mintha elvágták volna a történet végét, mert túl hosszúnak bizonyult, alig negyed oldal maradt annak lekerekítésére és lezárására. Ennek következtében bennem maradtak megválaszolatlan kérdések.
De ezektől függetlenül nem csalódtam Jodi Picoultban, és véleményem szerint A tizedik kör az eddigi Picoult-olvasmányaim közül az egyik legsúlyosabb lelkileg.
Karakterek:
Eleinte egy kedves, szerető, tökéletes család képe jelenik meg a lelki szemeink előtt, de hamar megláthatjuk az egyes hibáikat. Daniel, a túlféltő apa, aki hatalmasat változott a házasság és az apaság után. Szinte egyedül neveli a lányát. Közben sokszor előjön az ő családi háttere és múltja is. Laura, az édesanya, az egyetemi professzor, akinek az egyik leglátogatottabb és legkedveltebb az órája az egész campuson. De ennek ellenére a családban nem tölti be a mintaanya szerepét. Sokat van el hazulról, ez pedig félrelépéshez is vezetett. Bevallom, kettejük közül inkább az apukával szimpatizáltam, nálam a megcsalás, a hűtlenség nagyon nagy bűn, nem mondom, hogy megbocsáthatatlan, de örök sebet ejt. A kérdés, hogy ezt kettejüknek sikerül-e megoldaniuk, ott lebeg végig a regényben. Azonban aki rajtuk is túltesz, az a lányuk. Trixie. Eleinte az általam felállított normális tinédzser képet alkottam meg róla, de hamar kiderült, hogy ez mégis inkább a világ szerinti norma. Az írónő nem sok jó tulajdonsággal ruházta fel a lányt, így nem is tudtam megkedvelni. Az ő viselkedése eredhet abból is, hogy kevés időt töltött az édesanyjával, vagy hogy az apja néhol még a széltől is óvta. Ám ami nekem a legjobban unszimpatikus volt benne, hogy nem vállalta a tetteinek a következményét, viszont egy tizenévestől már elvárható lenne, hogy ilyen helyzetekben ne a szülei lába mögött bujkáljon. És bár tényleg tinédzser, mégis sokszor meggondolatlan, éretlen döntéseket hozott, emiatt nem is tudtam vele rendesen azonosulni.
Borító:
Szerintem passzol a regény hangulatához. A sötét, a szürke dominál inkább rajta, de ez nem egy életvidám regény. Az eredetiben leginkább a piros a főszín, az árnyalatok világosabbak, amelyek bár szép kompozíciót alkotnak, a történethez mégsem illik annyira, mint a magyar változat. Szerintem nagyon eltalálták.
Összességében:
Jodi Picoult neve nálam már kapcsolódik egy sokszor lelkileg nehéz, elgondolkodtató, teljesen egyedi történethez. A tizedik kör az egyik legkeményebb olvasmány volt az eddigiek során. Aki most ismerkedne még az írónővel, nem ajánlom, hogy ezt a regényét vegye először kézbe, ugyanis talán az egyik legfélelmetesebb, ahogy könyörtelenül bemutatja a kendőzetlen igazságot.
Nagyon szerettem, nem csalódtam az írónőben. Sok témát feszeget négyszáz oldal alatt, nem tudnék egy valamit kiemelni, olyan sok mindenről szól ez a regény, de ezt néha azonban kicsit visszásnak éreztem.
Olyan könyvmolyoknak ajánlanám, akiknek erős a szívük, ugyanis ez a könyv sokszor sokkolja az olvasóját ilyen, vagy olyan esetben.
Oldalszám: 400
Kiadó: Athenaeum
Kedvenc karakter: Daniel Stone
Kedvenc idézetem:
"Manapság úgy tűnt, kettejük között csak annyi szerepe maradt a szavaknak, hogy keretbe foglalják a csendeket."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése