2017. május 29.

Rachel Van Dyken - Egyetlen

HANGULAT                                MOLY                                        2014

"Kiersten elsőéves az egyetemen. Még sosem találkozott senkivel, aki a rémálmait elűzte volna, de olyannal sem, akit ha meglát, a szíve hevesebben kalapál. A beiratkozáskor azonban összefut egy fiúval – szó szerint –, akitől nemcsak kalapál a szíve, hanem egyenesen kiugrik a helyéről. Weston, az egyetemi focicsapat nagymenője sok lánnyal találkozott már. Volt olyan is, aki szexuális zaklatással vádolta. Már éppen nyugvópontra ért volna az élete, erre besétál az ajtón egy elsőéves, akinek vadító vörös hajzuhataga van, és zöld szemében olyan titkok csillognak, amelyeket azonnal meg akar fejteni. Rachel Van Dyken Egyetlen trilógiájának első kötete egy nem mindennapi páros történetét meséli el. Megvédhet-e a szerelem a rémálmoktól? És mi történik, ha a halálos kórral kell szembenézni?"

Nem ilyen kötetre számítottam, amikor kivettem a könyvtárból. Azt gondoltam, ez egy sima egyetemen játszódó történet, ahol két szerelmes egymásra talál.
Na ezt jól benéztem.
Bevallom, az eleje nagyon nem tetszett. Miért? Túl gyors volt az egész. Nem volt az érzelmeknek alapja, a karakterek csapongtak, logikátlan volt, mint egy ömlesztett massza. Az egyetem rosszfiúja rögtön beleszerelmesedett első pillanattól kezdve a lányba, rögtön tudja, hogy különleges és többet akar tőle, mint simán az ágyába vinni. Ez így rendben is van, egy része. Mégis mikor az első Wes szemszöget megkapjuk akkora fangörcsölést nyom le nekünk Kierstenről, hogy az még az én szememben is túlzás volt, pedig ismertek, ha fangirlingelésről van szó, szinte verhetetlen vagyok. Szóval a főszereplősrácunk karaktere eléggé nyitott könyv volt számomra, és nem a jó értelemben, ugyanis az érzelmeinek jól felépített alapjai nem voltak, csak úgy léteztek és kész. 
Én se szeretem a Jókai-féle nyolc-oldalon-keresztül-írok-le-egy-mezőt féle leírást, de itt azért eléggé hiányoltam. Inkább a párbeszédek dominálnak, ami nem mindig szerencsés. Továbbá amik az agyamra mentek, azok a rengeteg egyszavas, vagy nagyon rövid mondatok és a semmi kötőszó használata. Ehhez még hozzátartozik, hogy míg a romantikus-erotikus regényekben a bugyikat szaggatják előszeretettel a szereplők minden második oldalon, itt mindenki felsóhajt, felnevet, aztán még egyszer felsóhajt minden egyes alkalommal, ami egy idő után nekem feltűnt, és nem néztem túl jó szemmel sajnálatos módon. 
Ráadásul idegesített, hogy maga az alaptörténet nagyon is szívhez szóló, meg azért az én szívem sincs kőből, már a legkisebb katartikus pillanatok is könnyeket csalnak a szemembe, mégis itt így semmi. Annyira többet lehetett volna kihozni az elejéből, mint amennyit kaptunk, hogy az hihetetlen.
De folytattam... Igazából azért, mert kellett egy molyos kihíváshoz. De mindegy is, az a lényeg, hogy nem adtam fel ennyivel.
És az utolsó száz oldalra be kellett látnom, hogy igazából a történet jó irányba folytatódott tovább. A rossz érzéseim egyre lankadtak, és pörögtek az oldalak a kezemben a sok lapozástól, annyira faltam a sorokat. Erre a pár lapra nagyon belelendült az írónő, és látszott rajta, hogy átadja a fájdalmát, amit ő is átélt, ezt pedig a könyv végi ajánlásból lehet tudni. Teljességgel érezhetővé vált a kín, a gyötrelem, amin a karakterek átmennek, és az a katartikus érzés is végre megérkezett, amit annyira vártam egész végig. Önkénytelenül is össze kellett hasonlítanom magamban Lisa De Jong könyvével, az Amikor esik-kel, ami hasonló történetet dolgoz fel, mégis tulajdonképpen teljesen más a két szerzemény. 
Igazából amennyire rosszul indult a kapcsolatom ezzel a művel, a végére annál inkább szenvedtem a saját könnyeimmel, amiket vissza akartam tartani. Egy elgondolkodtató történet két fiatalról, akiknek az életét beárnyékolja a múltuk, és ezen kell továbblépniük. Közösen.

Karakterek:
Kiersten: Egy ártatlan lány, magamban valamiért Anna Todd regényéből ismert Tessa Younghoz hasonlítanám, mégis még nála is naivabb és szerényebb. Igazából nekem az egész regény során egy közömbös karakter volt, akit se nem szerettem meg, se nem utáltam meg. A törekvésvágyát és a bátorságát azért tiszteltem benne.
Weston: A tipikus nagymenő srác az egyetemen, akit mindenki szeret, mindenki a barátja akar lenni, mindenki ismeri őt, na meg a milliomos apját. De igazából a róla állított képek teljességgel hamisak. Senki nem látja, hogy tulajdonképpen mi folyik az ő kis világában, mivel küzd meg nap mint nap, a családja történetét, a testvére halálát. De a rosszfiús imázs mögött egy rettentően jólelkű srác lakozik, akit nem lehet nem szeretni.

Borító:
A képen nem tűnnek egyetemistáknak, maximum két tizenévesnek, akik először csókolóznak. Ráadásul a történetben Kiersten haja egyértelműen vörös, szóval aki a borítót készítette ehhez a könyvhöz, nem nagyon ásta bele magát a részletekbe. De alapjában véve tetszik ez az egyszerűsége, a rajzolt virágok, amik igazából illenek is Kiersten és Wes románcához. 

Összességében:
Amilyen rosszul kezdődött a könyvvel a kapcsolatom, a végére annál jobban alakult. Egy megható szerelmes történet két fiatalról, akiknek az életét beárnyékolja a múlt.
Azoknak ajánlanám nagyon, akik szeretnek katarzist érezni, könnyezni egy könyvön. Akik egy megragadó, szívig hatoló történetre vágynak.

Oldalszám: 292
Kiadó: Athenaeum

Kedvenc karakter: Weston Michaels

Kedvenc idézetek: 

"Szent isten! Hazaviszek egy lányt. Valaki rakjon tüzet – mert a pokol hivatalosan is befagyott.
*
 "– Onnan tudom, hogy jó szíved van… – sóhajtottam fel és kinyitottam az ajtót –, hogy abban a pillanatban, hogy megismertelek, harcolni akartam érte.
 Hallgatott.
 – Innen lehet tudni, hogy valakinek jó szíve van-e.
 – Ha háborút akarsz indítani érte? – Felnevetett. Láthatóan megpróbált felvidítani.
– Nem. – Felsóhajtottam. – Ha azt akarod, hogy miattad dobogjon." 
*
 "– Szűz bárányka… – Felsóhajtottam. – Lehet, hogy feláldozlak az oltáron."

2017. május 26.

Anne L. Green - A remény hajnala

HANGULAT                                MOLY                                        2017

"Amy Avenst Tennessee egyik nyugodt kisvárosából San Francisco zajos forgatagáig űzi zaklatásával egy férfi. Itt kezd új életet: karriert építeni, tanulni és felejteni szeretne. Jelentkezik álmai cégéhez, de már az állásinterjún szembesül leendő főnöke, Matthew Johnson arrogáns és kiállhatatlan stílusával. Amy úgy dönt, felveszi a kesztyűt, így már az első nap elkezdődik a harc kettejük között. A folyamatos csipkelődések, szurkálódások ellenére vonzalom ébred bennük egymás iránt, amelyet megkísérelnek elnyomni. A sors is újra meg újra próbák elé állítja őket. Mindkettejük múltja tele van fájdalmas sebekkel, s Matt képtelen megbocsátani önmagának. Amy hajthatatlan, de vajon a szerelme megadhatja-e a feloldozást Mattnek, hogy végül egymásra találhassanak? És a múlt engedi-e a felejtést?"

Hálásan köszönöm az írónőnek az élményt és a felkérést az olvasásra, rengeteget jelent! :)

Amy és Matt kapcsolata és karaktere már Anne L. Green másik könyvében, a Törékeny vonzerőben is szimpatikussá vált számomra. A két kötet bár nem sorozat, mégis a szereplők valamelyest kapcsolódnak egymáshoz. Míg a fentebb említett könyvben Adam az, akiről a történet szól, itt Amy kerül a rivaldafénybe, aki a férfi húga. 
Néhány év eltelt azóta, hogy az eredeti kötet megjelent, most egy bővített verziót tarthatunk a kezünkben extra jelenetekkel. Bevallom, én nem olvastam a korábbi kiadást, mert tudtam, hogy nem kell sokáig várni, és jön a bővített verzió, de aki kétféleképpen is olvasta, első kézből tudom, hogy úgy is zseniális. 
Pontosan. Egyszerűen zseniális.
A pár és legfőképpen Amy karaktere már réges rég belopta magát a szívembe, és rettentően vártam már, hogy az ő történetüket is elolvashassam. És most, hogy eljött a pillanat, a szívem összeszorul, és azt kívánja, bárcsak húztam volna még tovább. Mondjuk így is több idő volt, mint számítottam rá, mivel az első két napon alig tudtam csak pár oldalt a tömegközlekedésen olvasni, viszont amikor hajnalok hajnalán kikeltem az ágyból, tudtam, hogy na most aztán leülök, és folytatom Amy és Matt történetét. Aztán persze nem bírtam letenni, ami várható volt.
Egy romantikus történet tele fordulatokkal, vággyal, szerelemmel, megbocsájtással leginkább önmagunk számára. 
Matt érzései az elhunyt ikertestvére, Martin iránt elindítja az olvasót is a gondolkodás útján. Én mit tettem volna? Meg tudnék magamnak bocsájtani? Mert az biztos, hogy nehéz. Nehéz sorsot kapott Matthew Johnson. Bár ez a külsőségekben nem látszik, hiszen egy milliomosról beszélünk, aki egy hatalmas céget vezet, mégis nem hiába hívja Amy oly' sok ideig Fagykirálynak, aki régóta várja már azt a személyt, aki felolvasztja majd a lelkét, és úgy szereti, ahogy eddig még senki sem. Akitől olyan szeretetet kap, ami eddig messziről elkerülte. 
A szereplők problémákkal, tényleges lelki és valóságos bajokkal küzdenek, nem csak kreálnak maguknak valamit, mert nincs jobb dolguk, na meg a könyvnek is haladnia kell. Ettől lesz emberi az egész történet és a szereplők is. 
Az írónő stílusát kiemelném még, ugyanis nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire imádom. Zseniális egyszerűen. Ahogy az érzelmeket átadja, többször is könnytengert bocsátottam az arcomra, mert annyira megérintett egy-két vagy több sora a könyvnek. Szívig hatoló a cselekmény, annyira átjön minden, amit a karakterek éreznek, szinte mintha én is jelen lennék velük. Én ezt keresem egy könyvben. Hogy megérintse a lelkemet, a szívemet, mindenemet, Anne L. Green pedig pont ezt csinálja, és köszönöm ezt neki. 
Természetesen fordulatokban sem szűkölködünk, egyrészt Amy és Matt kapcsolata olyan hullámvölgyekkel teli, hogy az olvasónak kapkodnia kell a fejét, hogy most akkor ezek ketten jóban vannak-e, esetleg épp ölik egymást. Másrészt pedig a körülöttük lévő massza és ármánykodás, amivel szembe kell nézniük, túl kell jutniuk közösen. 
Továbbá Anne-nek van egy olyan különleges tehetsége, hogy az utolsó oldalakra bevisz egy hatalmas csavart, amin az olvasó tátja a száját, és azt gondolja: Ez. Nem. Lehet. Igaz. Legalábbis velem teljességgel így volt. 
NAGYON AJÁNLOM mindenkinek.

Karakterek:
Amy: Már a Törékeny vonzerőben is fellelhettük, és sokunk számára szimpatikussá válhatott a cserfes, állandó búgócsigamódra pörgő Amy Avens. Ahogy Matt szemszöge is beszámol arról, hogy a nő nem mindennapi teremtés. Az élet megedzette, de alapjáraton a természete is olyan, hogy kiáll az elveiért, harcol és nem adja fel. És ez tisztelendő. Alig vártam, hogy az ő történetükben jobban megismerjem a főszereplővé vált nőt, itt csak még inkább a szívembe zártam.
Matt: Az élet őt is sok megpróbáltatás elő helyezte. Borzalmas családi háttérrel rendelkezik, szinte egyedül volt világéletében, nem tapasztalhatta meg rendesen a szeretetet, emiatt zárkózott és keserűvé vált. Sajnáltam, és könnyeket is hullattam szegény férfi miatt, akinek olyan fiatalon akkora döntést kellett egyedül meghoznia. Emiatt állítja, hogy nem érdemli meg a boldogságot. De hát az mindenkinek kijár, drága Matt, neked is. Néha hülye dolgokat csinál, de hát pasi, elnézzük neki.

Borító:
Nekem speciel nagyon tetszett az eredeti megjelenéses borítója is. A barna színe, a képek... Illenek valamelyest a történethez, de mégsem. Az új kinézete inkább Amy és Matt, mint a két fiatal szinte tinédzser éveit élő párocska a híd fölött. Nem tudnék választani, melyik tetszik jobban, de az biztos, hogy a mostani jobban passzol a történethez, és így pont beillik a borító stílusa is az eddigi  kötetek kinézetei közé. Bevallom, nekem eddig ez a kedvencem. És a kék és szürke kombinációját is nagyon imádom. Szerelem volt első látásra!

Összességében:
Magyar írók közül egyik nagy kedvencem Anne L. Green, akiben most sem kellett csalódnom. Nagyon vártam már Amy és Matt bimbózó szerelmét. A történet szívig, lélekig hatoló, könnyeket fakaszt a szembe, és elgondolkodtatja az olvasót. Az biztos, hogy kedvencemmé vált az olvasás során, és nagyon köszönöm az írónőnek a lehetőséget az elolvasására. Gyönyörű, romantikus, megható. Leginkább ezekkel a szavakkal tudnám legjobban jellemezni.
És kinek ajánlanám? Minden romantikus lelkű könyvmolynak, aki szeretne egy csodás, szívhez szóló történetet átélni.

Oldalszám: 421
Kiadó: Álomgyár

Kedvenc karakter: Amy Avens, Matthew Johnson és Alecander Cross

Kedvenc idézetek: 

"Én egy vérbeli farmerlány vagyok. Remekül lovagolok, terelek, billogozok, minden tudok az állattenyésztésről, a növényekről. Nem esek pánikba egy farfekvéses marhától, de mi lesz velem egy betonrengetegben? Megtalálom vajon ott is a saját utamat?
*
 "Most már mindegy. Levetettem magam a toronyból, és csak remélhetem, hogy a gumikötél nem szakad el." 
*
 „Remény. Olyan, mint egy csepp tiszta méz, tavasszal virágzó tulipánmező. Friss eső, suttogott ígéret, felhőtlen ég, a tökéletes írásjel a mondat végén.”
 (Tahereh Mafi) 
*
 "Akárhogy is takargatja, a jégpáncélja alatt ott lobog a tűz." 
*
 „Az igaz barát az, aki akkor jön, amikor mindenki más megy.”
 (Walter Winchell) 
*
 "Hiába állítottam, hogy nem hiszek a csodákban, mert az ott állt előttem."
Fullos:)

2017. május 24.

Cookie O'Gorman - Kamuzások, kavarások

HANGULAT                                MOLY                                        2017

"Sally mindjárt begolyózik! Komolyan, ha a legjobb barátnője még egy lúzert rászabadít, tutira bekattan. Ahhoz, hogy megússza a ráerőltetett randikat, a lánynak szüksége van egy álpasira, méghozzá gyorsan, és Becks, a szívdöglesztő, szuperokos focisztár vállalja is a feladatot. (Ami fura, mert Sally le merné fogadni a kedvenc griffendéles pulcsijában, hogy a srác sajna kizárólag barátként tekint rá.) De hiába a sok bizsergető csók − a hitelességért mindent! −, a barátnője mégsem veszi be, hogy Sally tényleg szerelmes Becksbe. A fene se gondolta, hogy néha az igazság tűnik a legnagyobb kamunak."

Szinte az összes LOL-könyvet olvastam, bár azért még talán egy vagy kettő kimaradt az életemből. Kezdetben tipikus love story-ként könyveltem el őket, amik jók egyszer-egyszer elolvasni két nehezebb könyv között. Zömmel ezek a "lúzer lány-nagymenő fiú" párost veszik alapul, amihez én elég szkeptikusan állok hozzá. De mostanában egyre jobban megszerettem őket, ezt is mutatja az, hogy szinte az összesen túl vagyok már. 
Egyik főbb témája a könyvnek a fiú-lány barátság, amikről tudjuk, hogy nem léteznek. Legalábbis ezekben a könyvekben. Valójában szerintem igenis van, tapasztalattal tudom mindezt alátámasztani. Sally, akit leginkább azért ismernek a suliban, mert a focicsapat sztárja és nagy reménysége, Becks Kent a legjobb barátja megszámlálhatatlan idők óta. Ki gondolta volna, a srác a legmenőbb az egész suliban, a teste isteni, a lányok kelletik magukat, amint meglátják őt. Bevallom, ez elég "lolos" felállás eddig. Változott-e ez a későbbiekben? Nem nagyon.
Ennek ellenére imádtam a könyvet. 
Nem bírtam letenni, pedig már fájt a szemem, annyira fáradt voltam, ráadásul másnap iskolába is kellett volna mennem, és sajnos mentem is, de hatalmas erőfeszítésbe tellett, hogy ne aludjak el egy-egy órán. Mikor megkérdezték: Barby, csináltál házit? Ráztam a fejem, és annyit mondtam: Olvastam.  Nem kérdezték, meddig, szerintem tudták, hogy majdnem egész éjjel. Hopika. 
De egyszerűen annyira magával ragadott a történet, Sally karaktere, Becks és az események, hogy nem akartam elereszteni, és aludni 6-7 órát, majd csak utána folytatni. De muszáj volt, mert különben kifolyt volna a szemem. Ezt teszi az iskola. Lefáraszt, hogy aztán ne legyen erőm olvasni, köszi szépen. Nice work.
A történetünk elején, és igazából végig, Sally legjobb barátnője, Hooker össze akarja hozni őt egy tucat, vagy annál is több fiúval. Vakrandik egymás hegyén-hátán, mire végül főhősnőnknek az a világmegváltó ötlete támad, hogy a lány akkor nem akarja majd mindenkivel összeboronálni, ha azt látja, szerzett magától valakit. Kell egy álpasi. Ez az a szál, amit sajnos Cookie előtt is többször ellőttek már, viszont a javára legyen írva, hogy rettentő élvezhető volt. Nem is akadtam fenn ezen a momentumon.
Ki lehetne a legjobb barátnál alkalmasabb erre a posztra?!
Így jött tehát, hogy Sally és Becks megegyezésre jutva tettetni kezdték, hogy ők egy pár. Voltak, akiket könnyen meg tudtak győzni, mások nehéz diónak bizonyultak, mint mondjuk Hooker. Telt, múlt az idő, na meg a sok oldal. De a történet lényege tulajdonképpen ennyi. Nem egy megterhelő olvasmány, nagyon sőt, mégis annál inkább aranyosabb.
Az írónő nem sokat fordított a szálakon, bevallom, az egész kiszámítható volt, ennek ellenére én élveztem. Igen, azt hiszem, ezt nem tudom eléggé hangoztatni. Néha kellenek az ilyen kis laza könyvek a sok kemény és (természetesen csak jó értelemben) lelket romboló mű közé. Nekem legalábbis mindenképp.
És ennek a kis kikapcsolódásnak tökéletes volt a Kamuzások, kavarások. Nem vártam tőle ilyen értelemben sokat, nem vártam tőle, hogy megváltsa a világot, de attól még véghetetlenül magával ragadott, és szerintem, ha neked is ilyen kedved van, drága olvasó, hogy egy kis kikapcsolódásra vágysz mindenek felett, akkor Cookie O'Gorman könyve a neked való préda egy szép délutánra.

Karakterek:
Sally: Szerettem a humoros és különc karakterét. A nagy vonzódását a Star Warshoz és a Harry Potterhez. Teljesen megértettem, mintha saját magamat látnám egy könyvben megalkotva. Lehet is érezni, hogy talán ez is, miszerint ennyire megkedveltem a főhősünket, sokat dobott a könyvvel kapcsolatos érzéseimen.
Becks: A srác, aki minden olvasónak mosolyt csal az arcára, és bevackolja magát a szívébe. Velem is ezt tette. Túúúúúl tökéletes. Ilyen pasi nem létezik. Pff.

Borító:
Igazából összehasonlítva az eredetivel nem is tudom, melyik tetszik jobban. A Mórások általában valami egészen mássá varázsolják az eredeti kinézetét az itthon megjelent LOL könyveknek, amik változó eredményűek lesznek.
Igazából élveztem ezt a kezemben tartani. Nagyon megtetszett az a két háttérben lévő kép és a közepén a nagynak a kerete, amik domború, szaggatott vonalak.
Mégis az első, ami szembetűnik, a középre helyezett nagy fotó azzal a kerettel, amit pont az előző mondatban meséltem. És nekem ez nem tetszik. Mégpedig azért nem, mert nem nagyon hasonlítanak a könyvbeli karaktere, vagy csak én nem így képzeltem őket már csak azért sem.
De amúgy az egész kompozíciónak a színét imádom. A bordó az egyik kedvenc színem, így nem is csoda. A betűtípus is nagyon jó helyre lett téve, és illik a történethez is.
Összességében tetszik. :)

Összességében:
Nem mondanám rá, hogy fordulatos, sőt nagyon kiszámítható, mégis engem magával ragadott. A stílusa humoros, a szereplők szerethetőek, az alaptörténet is rettentően aranyos. Alig bírtam letenni, és elmenni aludni, ez már eléggé árulkodó jel.
Néha kell ilyen kikapcsolódásos könyv, ami nem hordoz világmegváltó tartalmat, csak úgy van a maga kis rózsaszín, ártatlan világában. Legalábbis nekem biztosan. Erre a célra a Kamuzások, kavarások tökéletesen megfelel. :)

Oldalszám: 300
Kiadó: Móra 

Kedvenc karakter: Baldwin Eugene Charles Kent (Becks)

Kedvenc idézetek: 

" Nincs semmi baj – tette a kezét a vállamra Leo. – Becks sosem hajtana rájuk.
 – Így van – értett egyet Thad. – Ő csak a tiéd.
 – Pedig az a vörös nagyon dögös – tette hozzá Ollie, amivel kiérdemelt egy nyaklevest Mr. Kenttől.– Jézusom! Ezzel csak azt akartam mondani, hogy Becks hűséges."

2017. május 23.

Medálok nyerteseinek eredményhirdetése

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ennyi ideig húztam ezt a bejegyzést. A sorsolás még a kijelölt időpontban megtörtént, az e-mailekkel értesítettem is a nyerteseket, viszont egy közülük azóta se válaszolt. Reméltem, hogy nem kell megismételnem a húzást, így is több időt adtam neki a válaszra, mint azt akkor mondtam..

Összesen 37-en jelentkeztetek a nyereményjátékra, nagyon szépen köszönöm, különösen azoknak, akik nem rögtön a végére ugorva a kis élménybeszámolómat is elolvasták. :)
Viszont nem is szaporítanám tovább a szót, hulljon le a lepel a nagyvilág előtt a nyertesekről. 

Akik pedig nem mások, mint...
  • Niitaa
  • Tóth Nikolett
  • Nitucee
  • Angel
És mivel ezalatt a bő egy hét alatt sem kaptam választ az e-mailemre, így az utolsó medált újra a kalap szerencséjére bíztam. Így jött ki az utolsó nyertes...
  • Főző Csenge
Gratulálok mindenkinek! Remélem, mindenkihez épségben eljut a nyeremény! :)
Akikre pedig most nem mosolygott rá a szerencse, azok se csüggedjenek, lesz még lehetőség mindenképpen. 

Szép hetet!
Barby

2017. május 21.

Suzanne Collins - Az éhezők viadala

HANGULAT                                MOLY                                        2009

"Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel."

Emlékszem, mikor először olvastam a trilógiát, talán 11 éves lehettem. Még mindig tisztán magam előtt látom azt a jelenetet, amikor a végefelé közeledve inkább arrébb tettem azzal az indokkal, hogy ez nekem már túl véres. Ki hibáztatna, még nem is voltam rendes tinédzser? De egyszerűen annyira izgatottan vártam a végét, hogy folytattam. Nem mondom, hogy nem hagytam ki pár oldalt, de végül elolvastam. Azóta még egyszer. És most újra. Eltelt 5 év közben, és még mindig ugyanúgy imádom. 
Hoppsz, elmondtam.
Bevallom, eleinte halogattam, mert egy molyos kihívás miatt kezdtem bele, de hát már olvastam indokkal másik időpontra száműztem. Mégis most a saját könyvemként tekinthettem rá, így muszáj volt újból a kezembe vennem, és elolvasnom Katniss és Peeta történetét. 
Suzanne Collins egy teljesen új világot tár elénk Az éhezők viadalával, és ezért is szeretem a disztópia meg a fantasy írókat. Hatalmas a képzelőerejük, ami szerintem nekem annyira nincs. Mindig is irigykedtem ezért rájuk. 
Történetünk a jövőben játszódik, mint azt a fülszöveg is említi, hogy a mai Észak-Amerika földrészen, amit Panemnek neveznek. Ennek az országnak is megvan már a saját történelme, és minimum száz évre visszamenőleg tudjuk a létezését. A Kapitólium nevezetű fővárosban laknak a nemesemberek, akiknek mindene megvan. Bár a trilógiából készült filmsorozatot nem kedvelem annyira, a könyv sokkal jobban visszaadja a történetet, mondjuk ez sokszor így van, de azt kell mondjam, hogy a Kapitóliumos jelenetek zseniálisra sikeredettek. Tökéletesen bemutatja az ott élő embereket, sokuk felszínességét, kinézetüket, ami eléggé visszataszító, de a filmvásznon nagyon jól mutat a főváros és a körülötte lévő körzetek közötti ellentét. Főszereplőnk, Katniss a Kapitóliumot körülvevő körzetek közül is a legszegényebben, ott is a nyomornegyedben lakik, minden napos küzdelmet vív az élettel a megmaradásért. Így amikor bekerül az Éhezők viadalába, ahol tizenéves fiatalokat kényszerítenek, hogy legyilkolják egymást, neki a vadászatban már van némi tapasztalata. 
Imádtam minden sorát olvasni. Zseniálisan van megírva, rettentően izgalmas, és azt kell mondjam, hogy még így legalább harmadjára olvasva is újat tudott mondni. Pedig a betűk maguk nem is változtak... Egy pillanatig se kell unatkoznunk, ugyanis ezt az Éhezők viadala nézői sem hagynák, de amúgy sem, ugyanis az írónő hatalmas képzelőereje gondoskodik a szórakozásunkról. A stílusa nem bírom hangsúlyozni, hogy mennyire zseniális. Képes átadni az érzelmeket teljes mértékben, és enélkül én nem bírnám ki. Maga a története olyan durva, mégis annyira izgalmas, és tudom, elég botorság tőlem ezt mondani, mivel a játék lényege, hogy tinédzserek haljanak meg és csak egy élje túl. Mégis ettől a durvaságtól eltekintve, ha valaki megkérdezi tőlem, melyik a kedvenc könyvem, először elhordom mindennek, hogy hogy képes ilyet kérdezni egy könyvmolytól, nincs olyan, hogy egy kedvenc könyv, aztán meg többek között felsorolom Az éhezők viadala trilógiát. Mert egyszerűen zseniális. 
Mikor a mai nap megkérdezte tőlem egy fiú osztálytársam, hogy milyen, csak áradozni tudtam róla. És végül ajánlottam neki is, mivel szerintem teljességgel uniszex könyv, mégis talán egy srácot az tarthatja vissza ettől, hogy női szemszögből van írva. A történetet Katniss szemszögéből látjuk, és lehet, hogy ez egy fiút zavarna. Ettől függetlenül,  srácok, én nektek is ajánlom rendesen! Másrészt meg egy csöpp romantika ebbe is szorult, de nem ez a fő szála. Megszólalt-e ellene az én mérhetetlenül romantikus szívem? Egyáltalán nem. Talán mert most nem volt szükségem romantikára, betett nekem eléggel az élet, másrészt meg a történetbe se nagyon kívánkozik a csöpögés és a nyáltenger. 
Én csak gratulálni tudok Suzanne Collinsnak, hogy megírta, és az biztos, hogy nem ez az első alkalom, hogy olvasom, de nem ez volt az utolsó sem. :)
NAGYON AJÁNLOM az egész trilógiát.

Karakterek:
Katniss: Lehet, hogy sokan nem, de én nagyon bírom a karakterét. Erős, független, makacs nőszemély, kicsit megláttam benne magamat is. Ami viszont rettentően tetszett a könyvben is vele kapcsolatban, hogy egyszerű lett volna, hogy pont őt húzzák, ki hinné el. Mégis az írónő csinált egy olyan csavart, amire nem is számítottunk, másrészt kitűnik belőle a lánynak a mérhetetlenül nagy szeretete a testvére iránt, amivel még szimpatikusabb lett mind számomra, mind a könyvben a viadal nézői számára.
Peeta: Leszögezem előre, hogy én mindig is Peeta-rajongó voltam és leszek is. Bármikor olvastam a könyvet, nálam Peeta volt a befutó, aztán a filmekben pedig Josh Hutcherson pedig elrabolta a szívem. Sokáig kedvenc könyves pasimként emlegettem a srácot, egyszerűen annyira megszerettem, és olyan jó lenne egyszer tükörregényként elolvasni az ő szemszögéből is ezt a kötetet. És most azt hiszem, újra visszajött a hatalmas fangirlingelésem iránta.

Borító:
Mindig is szerettem a szimbolikus borítókat. Amiken nincs sok minden, mégis talán mindent elmondanak a könyvről. Ez a borító is ilyen. Egy egyszerű jelkép van rajta, méghozzá Katniss kitűzője, mégis ez akkorára nőtte ki magát, hogy ezt az ábrát már rögtön az Éhezők viadalával kapcsoljuk össze. Hozzátenném, hogy nekem is van nyakláncom, amin ez szerepel, és imádom. 
Egy szó mint száz, imádom, és kész.

Összességében:
Nem lényeges, hanyadszorra is veszem a kezembe, mindig újabb és újabb tartalommal bővül számomra, pedig a betűk sosem változtak. Végre a saját példányomat tarthattam belőle a kezemben
Imádom.
A stílust, a történetet, a karaktereket, az izgalmat, ami benne van, az egész könyvet. Csak ajánlani tudom. És kinek? Mindenkinek. Fiúnak, lánynak, fiatalnak, idősebbnek... Nem az első volt, hogy elolvastam, és nem hiszem, hogy ez lett volna az utolsó. :)

Oldalszám: 390
Kiadó:Agave

Kedvenc karakter: Peeta Mellark és Katniss Everdeen

Kedvenc idézetek: 

"Muszáj elviccelni a dolgot, mert különben csak a rettegés marad." 
"– Tudod, gyilkos csaj létedre elég finnyás vagy – szólal meg Peeta miközben a gatyáját a kövekhez csapkodom. – Hagynom kellett volna, hogy te fürdesd meg Haymitchet."
Abszolút. :)


2017. május 19.

Leiner Laura - Egyszer

HANGULAT                                MOLY                                        2017

"Bexi kezd besokallni a popszakmától. A lehetőség, hogy folytathatja tanulmányait, ráadásul olyasmivel foglalkozhat, amit igazán szeret, miközben megmaradnak neki a barátai, Aszádék, Antiék, Körte és persze a legfontosabb, Nagy Márk… túl szép, hogy igaz legyen. Azután az őrült hét után a balatoni nyaralóban minden megváltozott, Bexi és Nagy Márk kézen fogva léptek be, hogy együtt nézzenek szembe a kiadó tulajdonosával, de nem biztos, hogy a kapcsolatuk kibírja mindazt, ami rájuk vár."

Nem vagyok hatalmas Leiner Laura fan, bár szinte az összes könyvét olvastam már. A stílusa zseniális. A Szent Johanna Gimi, mint sok más fiatalnak, nekem is egy meghatározó olvasmányom volt annak idején, ha ezerszer nem olvastam, akkor egyszer sem, bár az is igaz, hogy most már más a véleményem róla. Mindegy is, nem is ez a mai témánk. Amivel ugyanis Leiner Laura belopta a szívembe magát mint író, az a Bexi sorozat. 
Imádom a zenészes könyveket, meg igen, a pasikat is. Most lebuktam. És talán azért robbant be nálam ennyire, meg úgy amúgy is, mivel a SZJG történetét sokféleképpen láthatjuk. Született jónéhány gimnáziumi történet, ami a mindennapokat dolgozza fel, de egy fiatal zenészlányról szóló kötet nem igen akadt a kezembe. Legtöbbször azzal állunk szemben, hogy a banda/énekes befutott, de hogy hogyan, arról semmi se ír. A Bexi sorozatban ráadásul kimondottan a hazai zeneipar van szó, szerintem teljesen hűen, bár nem sok tapasztalatom van a kérdéssel kapcsolatban. 
Egyszóval az egész alaptörténet rettentően egyedi, és talán ezért is imádom a legjobban.
Annyi ideje várunk erre, és most a kezünkben tarthatjuk a sorozat befejező kötetét, az Egyszert. Megtudhatjuk, hogyan is végződik Nagy Márk és Budai Rebeka "Bexi" kapcsolata, na meg persze a szívünkön hordozott mellékszereplőké. Az írónő stílusára visszatérve egy kicsit, ezt is szeretem benne. Viszonylag sok szereplőt mozgatnak a történetei, de mégis azt érezzük, hogy mindenkinek helye van, és persze mindegyiküknek a sorsát szemmel akarjuk követni. Egyszóval megkedveljük őket. 
A kötet kezdése furcsa és homályokkal teli. 
Egy interjúba csöppenünk bele, amit Beka ad Gál Szilárdnak. Sok mindenről szó esik, de a lány a Márkkal történt incidensről nem akar beszélni, teljesen érhető módon szerintem. Mégis egyre inkább kíváncsiak vagyunk, hogy a hatalmas függővég után, amivel a Valaholban találkozhatunk, mi a folytatás.
Na Laura erősen megvárat minket, ugyanis az interjú után visszaugrunk a két évvel ezelőtti múltba, amikor is Körte kikukázta Bexit az internetről. Aminek az elején nagyon örültem. Egy olyan részletet kaptunk a történetből, ami nekem személy szerint már régóta furdalta az oldalam, kíváncsi voltam a Késtél c. szám megjelenésének előzményeire, ugyanis az első kötet, ami szintén a Késtél  címet viseli, ezeket a részleteket átugorja, és csak annyit tudunk meg, hogy híres, menő és befutott fiatal énekesnőt kaptunk főszereplőnek. Zseniális, és én tényleg kíváncsi voltam, örülök, hogy beletette az utolsó kötetbe. De... Hatalmas de. Ugyanis értem én, hogy milyen nosztalgikus a dolog, de hogy 100 (!!!!) oldal szóljon erről, azt egy kicsit soknak találtam. Erősen időhúzás gyanús volt a dolog, amit nem is értettem, ugyanis szerintem elég vastag lett az összes többihez képest, majdnem 500 oldalas. Aminek én csak örültem természetesen, mégis ez az első rész eléggé furán vette ki magát nálam. Ennyit kellett elolvasni, hogy végre megtudhassuk, mi is történt abban a nyaralóban, mikor két főszereplőnk belépett oda. A hatalmas botrány kivételével. 
Ezek után még egy százast kellett várni, hogy mindnyájunk szíve, Nagy Márk is végre megjelenjen. Halálos volt. Nehezen emésztettem meg a dolgot, de a végére azért megolvadt a szívem. De ne siessünk ám ennyire előre. 
Megvolt a számomra eléggé kritikus, és a Valahol után kissé csalódásos első 200 oldal, reménykedtem benne, hogy a maradék 300-ban kaphatok majd az írónőtől egy szokásos Leiner Laura-adagot. És végül kaptam?
Szerencsére igen. 
Nem csalódtam az írónőben. Humoros volt, sokszor felnevettem, nem bírtam letenni, egész suliban azt bújtam, mert... Mert nem bírtam letenni, kész. Bevallom. Amikor csak lehetett, olvastam. Amikor viszont eljött a nagy pillanat Beka és Márk kapcsolatában, majdnem felszálltam a fellegekbe, annyira boldog voltam. De hát ez érthető, nem? Márxi/Berk shipperek fel!
És bár nekem a Valahol  marad a kedvencem a sorozatból, a végére mégis a könnyeimmel küszködtem, mikor megláttam a Vége kiírást. Nincs több Nagy Márk és Beka történet, kínos pillanatok, szakítások, békülések, bujkálások, Aszádék, Körte, Anti, Lili, Evelin és Daniella. Ezt még nehéz lesz elhinni. Nincs egyelőre újabb kötet, amit várhatunk, és az az igazság, hogy Leiner Laura magasra tette a lécet ezzel a sorozattal, és csak drukkolni és szurkolni tudok neki, hogy megugorja ezt a következő írásánál, ami remélem, hogy lesz.

Karakterek:
Bexi: Az írónő főhőseire jellemző, hogy csodálatos életük van, mégis generálják maguknak sorra a problémákat. De miért?! Mert enélkül nem menne a sztori, értem én. Ebben a kötetben nekem eléggé antipatikus volt. Főleg az elején, ami a 2 évvel korábbi énje volt, eléggé hisztérika volt magas fokon. Ami még nálam eléggé kiverte a biztosítékot, hogy ha problémák adódnak, egyedül akarja megoldani. Nem érti meg, hogy a legjobb, ha az ember közösen dönt, főleg, ha a pasijáról van szó, és neki is van beleszólási joga a dolgok menetébe. Nem bírtam egyszerűen soha azokat az embereket, akik jobban tudják, hogy mit akar a másik, és mi jó nekik, így azt cselekszik. Beka is pontosan ilyen volt itt. Az más kérdés, ha választani kellett volna, valószínű én is ezt tettem volna. De akkor is tudnia kell csapatként gondolkodni, és ebbe benne van a csapatként problémákat megoldani szituáció is, ami igazából a végére már egész jól ment neki.
Nagy Márk: Mivel tetézhetném az előző értékeléseimben alakított képet róla? Imádom. Kész. Ennyi. Nekem végem. Valaki szánjon már meg engem, és teremtse elő az én Nagy Márkomat. 

Borító:
Kezdek összebarátkozni már az újakkal, korábban elmondtam már erről a véleményem.
Azt kell mondjam, hogy jól ki lettek választva a szimbólumok. A mikrofon, a gitár, a fejhallgató, a zongora, a hangjegy és egy mp3 lejátszó. Fura belegondolni, hogy nem lesz egy újabb ehhez a listához.

Összességében:
Mit vártam Leiner Laurától? Igazából ez egy költői kérdés, mert magam sem tudom a választ. A lényeg, hogy tőlem a végére könnyeket kapott. Örömkönnyeket, mégpedig az utolsó mondatért és bús könnyeket, amiért véget ért, és a megszokott Folytatása következik... mondatot nem találtam rajta. Befejeződött egy újabb sorozat. 
Az biztos, hogy az írónő magasra tette ezzel a történettel a lécet a következő könyvei számára, de hiszem, hogy meg tudja ezt ugrani. Kíváncsian várom már.
Voltak jobb és rosszabb pillanataink is közösen az Egyszerrel, mégis a végére kicsit fájdalmas volt a lelkem mélyén elengedni a kötetek fő- és mellékszereplőit egyaránt. Szomorú volt a tudat, hogy nem lesz több önelégült márkcsintás és Nagy Márk beszólás, nem lesz újabb dal Bekától, amiről a kötet a címét kapja, nem lesz több Körte-féle tanács a bajban és nem lesz több  Melyik Aszád hányt bele a vázába? üvöltés. Se poénok hada, Daniella néha durva, de őszinte válasza, Anti, Lili, Evelin, Tomi, Sanyi, Kemál, na meg persze Aszádék.
Hivatalosan is befejeződött a sorozat, méghozzá egy igazán szívhez szóló utolsó mondattal.
Azoknak ajánlanám leginkább az egész sorozatot, akik szeretnének kikapcsolódni, önfeledten nevetni, egy aranyos, fordulatos történetet átélni, ami magával ragad, és nem enged el 6 részen keresztül.:)

Oldalszám: 481
Kiadó: L&L

Kedvenc karakter: Nagy Márk és Körte

Kedvenc idézetek: 

"– Szulejmán – állapodott meg a tekintete Kemálon." 
*
 "– Jó. Egy óra múlva ott vagyok – közölte Körte. – Csak hazadobok valami kaját Bogyónak, Pepének és Pudingnak. 
 – Vannak kutyáid? – szólt bele Lili lelkesen. 
 – Maradjunk annyiban, hogy állataim – terelte a szót Körte." 
*
 "– Mit csinálsz, te gyerek? – kérdezte ököllel megdörzsölve a szemét, mire a fejemet rázva a mellkasába fúrtam a fejem, és semmi mást nem tudtam mondani, csak annyit, hogy köszönöm. Az egészet." 
*
 "G. Sz.: A BPRP kiadónak bejelentetted, hogy a tanulmányaid miatt felhagysz Bexiként az énekléssel?
 Bexi: Természetesen a kiadó tulajdonosa tudott róla.
 G.Sz.: Hogy fogadta?
 Bexi: Megsiratott egy talicskát." 
*

SPOILER!
 "(…) végül egy másik Nagy Márk – Budai Rebeka fotó vette át a helyét, amin Beki, a Pop/Rock sztár leszek! duettdöntőjének ötödik évfordulóján megmutatta az eljegyzési gyűrűjét Nagy Márk hivatalos oldalán."

2017. május 18.

Okváth Anna - Szonáta gordonkára és kávédarálóra

HANGULAT                                MOLY                                        2016

"Játszottak már az érzelmeid bűvös húrjain? Zsini fiatal, bohém lány, akinek mindene a csellózás. Eltökélten be akar kerülni a Zeneakadémiára, de a sors különös mentort ad mellé. A férfi csupa rejtély, ellentmondás, undokság, olyasvalaki, akibe nem ajánlott beleszeretni. Zsininek persze sikerül. De vajon tényleg ő az igazi? Vagy ez a szerelem csupán délibáb? Lehet, hogy tökéletes muzsikát nem a pontosság, hanem maga a szenvedély ad? Zsini keresi önmagát, az őszinte dallamokat, és az igazi, elsöprő szerelmet. Az élmények örvényében hűséges társa egy háromszáz éves cselló, egy gyerekkori barát, egy szálkás szőrű tacskó és a bosszúvágy, hogy a családját elhagyó apjának egyszer beolvashasson. Történet, melyben mindenki magára ismerhet, aki valaha remélt, álmodott és csalódott, de mert újrakezdeni. Lenyűgöző regény szenvedélyről és zenéről. Add át magad a dallamának!"

Én is zeneszerető családban nevelkedtem, anyukám gitárművész és zenetanár, én is korán kezdtem el hangszereken játszani, négyévesen feles gitárral a kezemben szerepeltem a konziban, három évvel később zeneiskolában zongorázni kezdtem, én voltam az ifjú reménység, de egyszerűen nem szerettem szerepelni. Talán ezért is blogolok. Inkább a háttérben vezetem a szálakat mintsem egy színpadról. Viszont most újra az előadóművészet felé vettem az irányt, ugyanis énekelni kezdtem rendesen zeneiskolában, és egyszerűen imádom. Két öcsém is hasonló módon muzikális, főleg a kisebbik, aki ütőszakos. De ennyi lett volna mára az önéletrajzi részéből, mindezt azért tettem ide bele, hogy ha valaki, én biztosan értékelni fogom ezt a művet. Már a szonáta szónál megakadt a tekintetem, és kíváncsian vártam a folytatást, és hogy a kezembe vehessem. 
Az írónő szerintem rettentő jól eltalálta a címet, kicsit hosszú, de pont annyira, hogy felkeltse a figyelmet. És a szavakat, amiket benne használ szintén ezt a célt szolgálják. Megkapja az ember tekintetét, és az már el is kezd agyalni rajta, vajon mi lehet ennek a mögöttes tartalma. 
Mikor nekikezdtem, a fülszöveget még titok fedte előttem, nem akartam elolvasni, de amikor megtettem, ez csak felcsigázta a kíváncsiságom. Georgina és az őt körülvevő emberek zeneszeretetével rettentően tudtam azonosulni. Bár ahogy leszólta a zongoristákat minden alkalommal, mintha szíven ütött volna. Igaz, már nem játszom, és elég sok kiemelkedő egyéniség van közöttük, nem feltétlen értettem ezt az ellenszenvet és sztereotípiát, amit a főszereplőnk állított ezekre a zenészekre. Kissé magamra vettem a dolgot. 
A történet leginkább egy monológ néha egy kis résszel, amibe más emberek beszédeit is belecsempészik. Nem is tudom, hova sorolnám. A legutolsó oldalon kiderül, hogy az egészet igazából egy terápiás, napló szerű dolognak képzelte el maga a főszereplő, hogy leírja ezt egy bizonyos személynek. Ez a megoldás elég furcsa volt nekem. Néhol érezhető volt ez a szándék, viszont sokszor el is felejtettem, hogy ez így akar kinézni, mivel nem volt benne semmiféle utalás rá. Párszor kiszólt az olvasóhoz, miközben érezni lehetett, hogy azok a mondatok valaki másnak szólnak, valakinek a történeten belül, ami igazából tetszett. 
Én a könyvet leginkább három részre tudnám osztani.
Az eleje szerintem nagyon ütős volt, bár a két főszereplőt már az elején antipatikusnak találtam, megesik az ilyen. Viszont Okváth Anna stílusa lenyűgözött. Ahogy a szavakat helyezi egymás után, ahogy a mondatokat alkotja, ahogy leírja a dolgokat. Egyszerűen zseniális. Nem az ő hibája igazából, hogy Georgina és Michele karakterét úgy ahogy volt, nem szerettem. Talán ez az a rész, ami ténylegesen a fülszövegben leírtakat tartalmazza. A zeneiskolás lányt, aki beleszeret a legjobb barátjába, aki megeshet, hogy a saját neméhez vonzódik inkább, plátói szerelem a köbön, viszont ez összehozza egy új emberrel, aki segít neki, kicsit fura módon, mégis egyre jobbá és jobbá próbálja formálni mint előadóművészt. Érdekes volt figyelni ezt a szálat, és bár számomra egyértelmű volt a legvége, mégis jó volt szemmel követni az eseményeket, amit viszont követett egy csavar.
Innen kezdődik a második rész. A szerelem csalódássá változik, és itt egy köztes időszak indul, ami bevallom... semmilyen volt. Csak úgy tengett-lengett a levegőben és létezett. Semmi izgalom csak a főszereplő siránkozása, ami Rentai Renátát is majdnem felülmúlta. Keresi a vigaszt, összeáll valami pasival, akit még csak nem is ismer, kihasználja a szeretetét, és csak úgy van. Belső, számomra unalmas és ismétlődő monológok sora követte egymást, és Georginát nemhogy megszeretni nem kezdtem, inkább még jobban utálni. Bár ezt a részét még később bővebben kifejteném. 
A harmadik rész viszont újra az első színvonalát hozta, izgalmassá vált a helyzet, bár megint egy új pasi lépett a főszereplő lány életében, apakomplexusához híven valami ötvenes hapi. Viszont elkezdtek bonyolódni a szálak, és a végére tényleg meglepett. 
És ahhoz képest, hogy most egy kicsit a negatív oldalra dőlt a mérleg nálam, nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a stílus viszont zseniálisan jó. Ki tudja, talán Annának egy másik könyvével kéne próbálkoznom legközelebb.

Karakterek:
Georgina: Vagy csak rosszkor kapott el rossz helyzetben, de kiidegelt a kiscsaj. Minden problémájára az volt a válasz, hogy elhagyta az apja, meg se ismerte, és mikor meglátott az utcán egy idősebb férfit, első gondolata az volt, hogy lehet ő az édesapja. Elsőre megértettem. Nem vagyok szívtelen, tényleg nem lehet valami rózsás helyzet, ha az ember nem ismeri a fél családi ágát, és el is ismerem, hogy ebből tudnak problémák adódni egy felnövekvő lány életében, keresi azt a személyt, azt a biztatást egy férfitól, amit gyerekkorában az apjától nem kapott meg. Megértem, és hálát adok az égnek, hogy nálam nem így van. De... Nem lehet minden egyes problémára ráhúzni ezt mint egy jól jövő indok. Nem vagyok társasági lény, mert nem ismerem az apámat. Nem vagyok jó szerelemben, mert elhagyott az apám még mielőtt megszülethettem volna. Hármas lett a matekdogám, mert sose tudtam, ki is az apám.  Rosszabb volt, mint egy időzített bomba. Megkockáztatom, hogy Renáta utáni második legidegesítőbb női karakter szerepének a díját ő kapja tőlem.
Michele: Szeszélyesebb, mint egy tinédzser lány a rosszabb, piros napjain. Értem én a cselekedeteinek az okát, fel lettek építve a döntései, ennek ellenére nem értek velük teljesen egyet. 

Borító:
Ez viszont nagyon tetszik. Egyszerű fehér az alap, mégis a tetején található kép olyan szép és csodálatos. Kis aranyos, és sokat elárul a történetről így utólag szemlélve. A cím betűtípusa is nagyon megtetszett. Kis kecses, légies. De ami mindent vitt nálam, az a kis cselló a szerző és a könyv neve között. Tiszta édes.

Összességében:
Szeretem a magyar írónőket, mégis néha a karaktereiket annyira már nem. Itt is hasonlóan volt ez. Anna stílusa nagyon nagy hatással volt rám, viszont Georgina karaktere az őrületbe kergetett minden egyes megszólalásával meg belső monológjával, és bevallom nektek, ebből elég sok volt. Ugyanis a könyv nagy része ezekből a belső gondolatmenetekből állt, amiket nekünk, olvasóknak is átadott. Voltak előnyösebb és hátrányosabb részei is, mint igazából mindennek.
Azoknak a könyvmolyoknak ajánlanám, akik szeretnék egy lány felnövekedésének és életének történetét olvasni, hogyan talál magára végül és azokat az embereket, akiket igazából elveszettnek gondolt. És persze a zene mindenek felett.

Oldalszám: 330
Kiadó: Könyvmolyképző 

Kedvenc karakter: -

Kedvenc idézetek: -